Kalapos Éva Veronika: Nem hagylak itt
„Szeretni és szabadnak nevelni – ez az utolsó lázadás”. Ezzel a hangzatos felütéssel (Perei Vivien Málnaszörp című versének részletével) kezdődik Kalapos Éva Veronika új kötete. A szerző eddigi munkásságához hűen, ezúttal is érzékeny, aktuális és megosztó témát ragadott meg ebben az ifjúsági disztópiában: a Z generáció jövőjét egy totalitárius társadalomban. Már a kötet borítója is sok mindent elárul a későbbi cselekményről: öt fiatal sziluettje látható, akik a várost a háztetőről, szó szerint is magasabb perspektívából szemlélik; a város, színeiben és alakzataiban, masszaszerű, már-már homogénnek tetszik; a fényes napkorong csupán félig látszik az épületek és domborzatok mögött. Felmerül a kérdés: vajon felkelő vagy épp lemenő fázisában járhat az égitest? A társadalom és a fiatalok jövőbeli sorsára mutathat rá a Nap életadó szimbóluma.
A regény szerkezete 38 számozott fejezetből áll és egy epilógussal zárul: némileg hiányérzetet kelt, hogy nincsenek fejezetcímek, melyek akár egy kulcsszóval, esszenciális gondolat kiemelésével fogódzót nyújthattak volna az olvasónak. A logikai ív természetesen követhető, a cselekményszálak szépen fonódnak egymásba, de ezzel még színesebbé, karakteresebbé válhattak volna az egyébként önmagukban is jelentős, izgalmas részegységek. A fejezetek napjaink felgyorsult ritmusához, a fiatalabb korosztály ingerküszöbéhez igazítva nem hosszúak, és dinamikus váltásokkal tartják fent az olvasó figyelmét. A leírások kellőképp kontextualizálják az adott helyzet értelmezését. A fejezetek nyelvezete könnyed, olvasmányos, a korosztályra jellemző szleng ropogósan friss kifejezéseit (krindzs, partikiller, krípi, trú) optimális arányban használja a szerző. A jól irányzott szavak képesek lehetnek a felnőtt olvasó szorongásának csökkentésére, ami abból a distanciából következhet, hogy nem ismeri ki magát a Z generáció szóhasználatának világában. A könyv hidat képezhet a felnőtt és fiatal olvasók tábora között.
A regény időkezelése elbizonytalanítja az olvasót a történések időtartamát nézve, ami a szereplők céltalan létezését és kilátástalanságát is érzékelteti: „A forradalmak emléknapjait meg a nemzeti gyásznapokat eltörölték, mert szerintük ünnepelni csak a jó dolgokat érdemes.” (100.)
A főszereplők 18 körüli fiatalok (Rami, Hedvig, Alda, Tomo és Baldvin), akiknek hazájában mindent irányít és mindenkit marionettbábként mozgat a Hivatal nevű, láthatatlan állami szerv. A Hivatal regnálása óta (nem tudjuk, mikor kezdődött) teljesen átrendeződött addigi társadalmuk: a szüleiket elmozdították állásukból, fel kellett adják szeretett hivatásukat, ugyanakkor komfortos otthonaikból is kiszakították őket. A színkódrendeletek alapján felosztott struktúra piros, fehér és zöld szegregátumokban rajzolja fel az új élettereket. Az emberek karszalagjainak színei determinálják a javakhoz, információhoz, tanulási, boldogulási lehetőségekhez való hozzáférésüket, növelve a társadalom depriváltságát. „Öt majdnem 18 éves fiatal egy forró háztetőn, a huszonegyedik század első negyedében, négy piros és egy fehér család gyerekei. A múltunkat kiradírozták, a jelenünk megfoghatatlan, a jövőnkről fogalmunk sincs.”(20.)
A szerző által vázolt világról könnyen eszébe juthat az olvasónak – a hazai társadalompolitikai klíma és állami működés mellett – az a totális állam, amelyet George Orwell az 1984 című disztópikus regényében épített fel. A szerző egyedi világot alkot, a totális állam attribútumai (szegénység, identitástól való megfosztottság, magánszféra megszüntetése, uniformizálás, sulykolt ellenségkép, félelem, erőszak, bizalmatlanság, nulla vitakultúra) mégis mindig ugyanazok, és nem lehet elégszer hangsúlyozni őket, hogy mi olvasóként is folyton éberek maradjunk. A Hivatal „Nagy Testvérként” működik: az általa meghatározott értékrendtől való eltérés, az individualizáció bomlasztja a hatalmat („Csak vigyázz! Aki nem tudja, kicsoda, az kábé bárki lehet.” [209.]); a mobiltelefon, a social media illúzió, valójában a teljes kontrollt és manipulációt szolgálja. A regény világában nem tűrik meg a kisebbségi csoportokat, a gyermekteleneket és a homoszexuálisokat sem: „…az egyedülállókat és a munkanélkülieket ugyanis a Hivatal finoman szólva nem kedveli. Nem büntetik meg őket, legalábbis látványosan nem, épp csak minden lehetséges módon kihúzzák alóluk a talajt. Gondoskodnak arról, hogy mindenki tudja, nem kellettek senkinek, vagy lusta disznók, akik a tisztességes állampolgárokon élősködnek.” (36.)
A regény expozíciójában a szerző erős atmoszférát teremt, felébreszti az olvasó kíváncsiságát, ugyanis egy kihallgatási jelenet kellős közepében találjuk magunkat, majd innen időben visszafelé haladva ismerjük meg a főszereplő lányt, Ramit (a cselekményt az ő narrációjával követjük végig), a családját (az öccsét, Kelét és a szüleit), szűk, bizalmas baráti-körét, illetve a Hivatal által teremtett elviselhetetlen mindennapokat. A történet több szálon indul el: például részletgazdagon ábrázolja a félelemmel átszőtt hétköznapokat (iskola, egészségügy, ünnepek, kötelező ismerkedő estek, színkódolt szórakozóhelyek), a baráti kör tagjait és kapcsolatait, Raminak az öccséhez fűződő testvéri viszonyát, Dalmát, a szomszédot, aki üdítő fuvallatot jelent a hivatali világ poshadt levegőjében. A fejezetek közötti kohéziót az teremti meg, hogy minden történés a változás elkezdésére sarkallja, motiválja a szereplőket. A Hivatali alkalmazottak pszichopata mosolya és az édes íz: a gumicukor, a vattacukor („ami nem is édes, csupán annak az ígérete” [95.]) mind-mind az illúzió szimbólumaként vonul végig a regényen – a mesterségesen előállított édességektől (és országtól) rendszeresen émelygés, hányinger fogja el a szereplőket.
Rami narrátorként E/1-ben beszél, ez a közvetlenség azonnal kapcsolatot teremt az olvasóval, úgy érezhetjük, könnyen vonódunk bele a regényvilágba, az elbeszélő-főhős szemlélődésébe. Miért lehet éppen ő a narrátor és nem a többiek közül bárki más? Talán azért, mert fiatal kora ellenére meglehetősen éretten látja a világot, nagyon behatóan ismeri a diktatúrát, amiben él, nagy lelki ereje és magasszintű érzelmi intelligenciája van. Mindezen tulajdonságok megléte valóban méltó egy csodás hősnőhöz, ugyanakkor személyiségjegyei az életkorához képest talán kissé elrajzoltak.
A főszereplők problémája, hogy az elnyomó társadalom megfosztja őket minden emberi szabadságuktól, egyéni döntésüktől, a jövőjük alakításától. Az öt fiatal azonban nem csupán önmagára gondol, amikor eljutnak a változtatás sürgető igényéig, hanem felismerik a rájuk nehezedő generációs felelősségüket a szüleik, illetve a kisebb gyermekek sorsát illetően is. „Nem fogom lekapcsolni a villanyt egy gyerek arcán csak azért, mert félek.” (122.) A végső megoldást, kiutat a tudáshoz való hozzáférés, a szabad gondolkodás jelenti, melyet a tanítás és az olvasás, a Hivatal által betiltott könyvek világa hoz el. Rami vezetésével a barátok létrehoznak egy illegális iskolát, a Bonobót, ahová idővel egyre több kisgyermek vágyik. A tanórák mindig más helyszínen, teljes titoktartás mellett zajlanak, többek között társadalomtörténetről, filozófiáról, irodalomról, biológiáról, növénytanról is beszélgetnek, vitáznak egymással. A Hivatal társadalmának és jelvényének (egymásba fonódó kezek) ellenpólusaként/antitéziseként értelmezhető a Bonobó iskola születése és a tanulói kezekre rajzolt majom képe: „Ez a majomfaj áll a legközelebb az emberhez. Társadalomban élnek, köszönnek egymásnak, együtt végeznek minden munkát a csoporton belül.” (181.)
A szerző által szépen kibontott metaforák egyike a nagybetűs Fal, ahová sok-sok, a rémuralom előtti korszakokban született művet (például Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac, Jane Austen: Emma, gyógynövényes könyvek, ifjúsági regények) rejtettek el a lakók, ki-ki a saját lakóépületében. A tudatlanság kártékonyságát a növénytanórán bemutatott gyógynövényekkel (gyöngyvirág, közönséges hérics, mandragóra, belladonna) hozza kapcsolatba a szöveg: miközben a gyerekek szépnek látják őket, nem ismerik pontosan a gyógyhatásukat, nem ismerhetik halálos mérgüket sem.
Ramiék a Bonobó működtetése közben nagy léptékű jellemfejlődésen mennek keresztül: bátrabbá válnak, mernek önazonosabbak lenni, példát mutatnak az igaz barátságból is. Függetlenedésüket egy másik szereplővel kötött titkos barátságuk segíti, akit az olvasó a vagány, diabétesszel küzdő (édes íz újfent) Dalma személyében ismerhet meg. Dalma korábban műfordító volt (szabadságjelkép a nyelvismeret és utazás is!), neki is van saját Fala, a lánya pedig úgynevezett „illegál”, vagyis kiszabadult az elnyomó társadalomból, de cserébe mostoha körülmények között, önmagára utalva kell élnie. Dalma világlátása, egész lénye inspirációs forrás a regényben szereplő fiatalok számára.
A mikroszálak kibontása közben a regény akkor éri el a csúcspontját, amikor Ramit hosszú megfigyelés és egy baráti árulás után kínvallatásra viszik a Hivatali Központba. Ez a jelenet ad keretet a regénynek, hiszen a kezdetekben épp innen indultunk el, a vallatószobából. A Hivatal kínzási módszere „modern”: egy fejhallgatót tesznek a fejekre, és a virtuális valóság (VR) eszközével kimossák az áldozatok agyát, érzéseiket lezsibbasztják, majd további megfélemlítés céljából kiengedik és lélektelen gépként küldik haza őket „közszemlére”. Főszereplőnk tehát elveiért majdnem az életét adja. „Lassan olvadok el, mint a jég a napon. Folyékonnyá válok, arra csorgok, amerre akarják. Aztán felszív a föld.” (286.) A szabadulás után Rami barátaival és családtagjaival vitatja meg, hogy vajon megért-e ekkora áldozatot a Bonobó? A történtek kudarcnak vagy győzelemnek tekinthetők-e ennek fényében? A válasz fokozatosan érkezik: a tudás kapujának feltépésével, az alulról jövő kezdeményezéssel és baráti összetartozással, a bátorsággal, egymás inspirálásával változást értek el a mikrokörnyezetükben. A totális társadalmat megdönteni nem tudták, a borítón szereplő napkorong inkább leszálló fázisban van, de a kisebb gyermekek fejében sikerült lámpákat gyújtani, Rami szülei bátorságot gyűjtöttek ahhoz a döntéshez, hogy illegálok legyenek és kilépjenek a totális társadalmon kívüli bizonytalan életbe. A Nem hagylak itt regénycím ezen ponton akár a kötet folytatását is sejtetheti.
Ez a különleges ifjúsági regény vörösen villogó lámpaként üzen korunk fiatalabb generációinak is. A saját nyelvükön szól hozzájuk, azokat a problémákat is felvillantja, amelyek egy „normális” világban foglalkoztatják őket – ilyen téma a regényben a szerelem és intimitás (Tomó és Rami között), a pályaválasztás, a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolat. A fiatal karakterek továbbá könnyű azonosulási pontot jelentenek, világos körvonalúak, mégsem erőltetettek vagy túlrajzoltak: ott van a laza, de mélyen érző, traumatizált Baldvin (akit egyszer szintén elvittek), a vagány, extrovertált, bizonytalanságait jól leplező Hedvig, vagy Rami, aki félős kislányból valódi, lázadó hősnővé érik a szemünk előtt. Az öt fiatal barátsága jól működő mikroközösségek felhajtóerejére emlékeztet.
A kötet, más ifjúsági regényekhez mérten, azzal emeli a tétet, hogy mellébeszélés nélkül mutat rá a fiatalok hatalmas generációs felelősségére/terhére mindannyiuk jövője szempontjából. A klímakatasztrófa, a mesterséges intelligencia etikus használatának dilemmája, a kollektív tudatlanság fokozódása, az általános bizalmatlanság nem kis feladatot ró rájuk akkor, ha egy szabadabb, egyenlőbb társadalomban kívánnak élni. Az iránymutatást Dalmával mondatja ki a szerző: „Nektek kell tennetek valamit, csak ti vagytok képesek rá. Az én korosztályomnak már mindegy, a szüleiteké meg túlságosan fél. De bennetek még van erő. Használjátok!” (217.)
Felrázó, egyértelmű üzenetet hordoz a könyv: minél több a tudásod önmagadról és a körülötted lévő világról, annál kevésbé vagy kiszolgáltatott egy lélektelen hatalmi gépezetnek. Érdekes gondolatkísérlet lenne a kötet folytatása, például megmutatni azt, hogy a társadalmon belül maradók és az illegálok élete miként folytatódik? Elérkezhet-e az a pont, amikor megdöntik az önkényuralmat? Milyen világot építenek fel azután?
Kalapos Éva Veronika a köszönetnyilvánításban azt írja, hogy megosztó kötetet írt, amiért hálás a mellette állóknak, az őt támogató környezetnek, de mégis inkább egy (remélhetőleg) sokakat „összehozó” regényt akart alkotni, amely az ifjúságnak és a felnőtt generációknak egyaránt fontos olvasmánya lehet.
Kalapos Éva Veronika: Nem hagylak itt. Lampion Könyvek, Budapest, 2024, 344 l.
Hozzászólások